na az van, hogy nem sokára, köbö három hét, és költözöm angliába. a második legnagyobb magyar városba, Londonba költözök, március 8-án, magam mögött hagyok csapot-papot, és útnak indulok.

jajj hát, elég izgalmas, minek hazudjak.

és az az igazság, hogy alapvetően jó a megérzésem ezzel az egész történéssel kapcsolatosan, de attól még félek annyi sok mindentől, és nem tudom, hogyan oldhatnám ezeket fel magamban.

egy ideje már nincs bennem akkora üresség, mint mondjuk egy félévvel ezelőtt, de tudom, érzem, hogy itt van Ő bennem még mindig, és csak egy gyengébb pillanatra vár, hogy előbújhasson, s megint csak felemészthessem.

onnan tudom, hogy bennem van, hogy iszonyat dühös vagyok. már megint. akkora düh van bennem, hogy felállnék és tombolnék, és szét rúgnék mindent a picsába, és emberek arcát tépném le, és nem is tudom még milyen agresszív, és gusztustalan dolgokat csinálnék.

gyakorlatban sosem lennék rá képes, de már maga az, hogy elméleti síkon eljátszom a gondolattal, hogy az aranyos, de barom idegesítő kolléganőmmel mit csinálnék, onnan tudom, hogy megint vészesen nagy az indulat, az összeférhetetlenség, a negatív energia itt bent.

az a helyzet, hogy a kolléganőm erről nem tehet, nem az ő hibája, nem az ő személye miatt van ez. egyszerűen akkora bennem az önutálat, a felgyülemlett indulat, hogy komolyan félek, mi lesz ha kitör. abban az egyben biztos vagyok, hogy mást nem bántanék. hogy magamat bántanám-e? lehet. nem tudom.

sosem voltam a fizikai agresszió híve. mármint, abszolút semmilyen erőszakot nem támogatok, de mikor rólam van szó, más a helyzet. sokkal jobban értek ahhoz, hogy hogy kell magamat a nullára tiporni csupán gondolatokkal, azt viszont nem tudom, hogy kell magam, teszem azt, vagdosni.

és egy ideje, mióta London itt csücsül a fejembe', azóta egy kicsit nyugodtabb vagyok.
végre környezetet váltok, új emberek, új város.
nem áltatom magam, tudom, hogy piszok nehéz lesz, de úgy érzem, muszáj vagyok meglépni ezt a lépést, mert ez elengedhetetlen a fejlődésemhez, ahhoz, hogy azzá váljak akivé válnom kell, mert nem akarok beleragadni a mi-lett-volna-ha ingoványba, hanem tudni akarom, és nem mélázni szeretnék rajta.

de attól félek, hogy miután megszokom ezt az egész zsizsit, majd újra kezdődnek az egyforma napok, melynek se eleje, se vége, hossza sincsen és ugyanolyan szürke és unalmas, mint a két héttel ezelőtti ugyanilyen nap.

unom az egyszínű semmilyen napokat, az ugyanolyan borzasztó fárasztó, és nem akarom megint, de félek, hogy jön megint.

nehéz ez az egész, a búcsú, de most léptem rá arra az útra, ahol nem szabad engednem az érzelmi zsarolásnak, meg kell tanulnom, hogy nem vagyok felelős mindenkiért, és, csak annak segíthetek, aki engedi. csak olyan nehéz, mert közben a Kis herceg ezen mondata kavarog bennem: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

és nem tudom, tele vagyok kérdőjellel, és izgalommal, hatalmas félelemmel és szorongással.

de valahol mélyen, az ősi bensőmben, ahova még az Ő keze sem ér el, tudom, hogy jó útra lépek, és még, ha nehéz is lesz, tudom és hiszem, hogy jó dolgok várnak rám.